Mottó: Murphy féle pontossági szabály:
Mérd mikrométerrel, jelöld krétával, vágd baltával!
Ezt a bejegyzést abból a megfontolásból indítom, hogy kíváncsi vagyok a hozzászólók véleményére.
A minap 25 deka felvágott vásárlása közben elhangzott, hogy 5 dekával több, maradhat?
Én, nem megszokásból, de megjegyeztem, hogy nem. Erre az eladó olyan furcsán nézett rám, mint aki a holdról jött. Legszívesebben száműzött volna a világűr másik sarkába. Elgondolkoztam azon, hogy ebben a formában éljük életünket lassan hatvan éve. Semmi sem változot, még az úgynevezett „rendszerváltás” óta sem. Még élénken emlékszem a 70-es évekre. A textilipar „lelkes” dolgozója voltam, amikor az alábbi eset megtörtént. Látogatók érkeztek az akkori HM-ből (Hadügy Minisztérium) és azzal a kérdéssel álltak elő, hogy: Uraim mikor tudnak egyáltalán egyforma „honvédségi zöld” színt festeni az egyenruhák azonos minőségű alapanyagából? Demonstrálva a kérdésüket, vagy húsz mintát tettek elénk, amiben még vletlenül sem volt két azonos szín.
Ez abból adódott, hogy az üzemben mindig az volt a gyártás során a vélemény (hozzáállás), hogy ez itthonra lesz és nem export és ezért tejesen mindegy a szine. Ezért rögződött sok emberben a „midegy” megközelítési mód. Bármilyen szabályt, előírást, törvényt, rendeletet nézünk mindíg van olyan, aki azt a nézetet vallja, hogy nem fontos a pontossági szabály, mert nincs értelme. Például a parkolás. Miért szükséges fél méterrel távolabb parkolni a kijelölt határvonal után, amikor elegendő hely van még a gépjármű mögött a szabályos parkoláshoz? Miért nem parkol a szakadék szélén ugyan úgy fél méterrel kijjebb? Vagy a járdaszegélytől való távolságnál is előfordul. Ezzel gátolja a normális közlekedést az állandó kikerülés miatt, mert félig kilóg az úttestre. Persze őt ez nem érdekli, mert belé nevelték a lehet egy kicsivel több lehetőségét. Ezért tartunk, ott ahol vagyunk. Ez jellemzi még sok esetben a hazai munkamorált is. A követelmények lazaságának a rabjai vagyunk már több mint hatvan éve. Ez a szocialista örökségünk. Nem véletlen, hogy a külföldi befektetők nem szívesen alkalmaznak hazai munkaerőt (megbízhatatlan, pontatlan, stb.), inkább a saját munkásait hozzák ide. Ha ezeket a „pontatlanságokat” megszüntetnénk, sokkal előbbre tartanánk. Hiába emlegetik a Pató Páli mondást: „ej ráérünk arra még”, mert nem ez a helyzet, henem ez előbb megfogalmazottak. Minden mindegy. Lassan senkit semmi sem érdekel, és ez a kilátástalandág igazi mozgató rugója, az önmagunkba való belénevelése a fentieknek.
Végezetül még egy gondolat.
Hol a határ?
Eszembe jut egy régi morbid vicc:
Szülészeten kérdezi a főorvos a kismamát az újszülöttről.
Asszonyom a gyerek 10 dekával több. Maradhat?
Nem szeretném megérni azt a napot, hogy ez kérdés is valóra váljon.
